Nagy szerelmem Nepál. Újra és újra próbáltam
felfedezni ezerszínű arcát, újabb és újabb indokot keresve az utazásra,
feszegetve komfortzónám határait, akár önkéntesként egy árvaházba, akár egy barátnős indiai csavargás levezetéseként.
Minden út során feltöltődtem, de valaki
mindvégig hiányzott. A kisfiam. Sokszor eszembe jutott, milyen
jó lenne vele átélni a sok-sok élményt… Egy reggel bevillant, miért ne? Egy 9
éves kisgyerekkel Nepálba? Igazi kaland lenne… Aznap megvettem a repülőjegyeket, pár héttel később bepakoltuk
a hátizsákokat, és felszálltunk…
Utólag kiderült, 2009-ben Nepál egy nagyon gyermekbarát ország. Alábbiakban néhány saját élmény, ami alátámasztja ezt a tényt.
A Gyerek
nyelvet tanul.
A hosszú repülőút során – kétszer hat
órát repültünk, egy Arab Emirátusok-beli átszállással – az összes rajzfilmet és
a Harry Potter összes részét végignézte angol nyelven. Nem unatkozott, nem
nyűgösködött, sőt még csak nem is aludt – velem ellentétben, aki már a vacsora
és egy pohár vörösbor után bevágtam a szunyát – hanem önállóan kezelte a repülő
ülésébe beépített kamerát.
A - már előző utazásaim során megismert
- árvaházi látogatásnál csodálkozva figyeltem, hogy a vele egykorú nepáli
kisfiúkkal milyen könnyen megtalálták az összhangot. Nevetve mondogatták saját
nyelvükön a szavakat, aztán kézzel – lábbal elmutogatták, mit is jelent, jó
mókának tűnt.
A Gyerek elefántot simogathat, sőt
fürdethet.
Európán kívül őshonos állatokkal kerül
kapcsolatba, amiket eddig csak a biológia könyvekben vagy állatkertbe látott. Három élménydús napot töltöttünk a Chitwan Nemzeti
Parkba. Elefántháton ülve, a dzsungel mélyén rinocéroszokat, őzikéket,
krokodilokat figyelhettünk meg, aztán a folyó egy nyugodtabb részén
megfürdethettük az elefántokat, ami Gyereknek -felhőtlen nevetése alapján- a legnagyobb élmény volt az egész út során. Aztán sétáltunk a
dzsungelbe, kisebb- nagyobb bogarak és csúszómászók után kutatva, nagy termesz
hangyabolyokat megfigyelve, rizsföldek kis ösvényein egyensúlyozva, kerékpározva.
A Gyerek
megpróbál a helyiek közé beépülni.
Az Ő szempontjából ez azt jelenti, hogy:
1. imádja a dal-bathot (a helyi étel, rizs, meg
lencseszósz, meg zöldségek, meg csirkehús), azt enne reggel-délbe-este,
2. kézzel ehet, evőeszköz használata nélkül, és ezért
nem szól rá senki, helyiek is így csinálják,
3. nem kell fürdeni 3 napig (túrázás során a
menedékházakba nincs lehetőség csak mosdásra),
4. köpni is lehet az utcán, a helyi férfiak többsége
is ezt csinálja.
A Gyerek
különböző kultúrákat ismerhet meg.
Lehetőségünk nyílt pár napot egy helyi kolostorba
eltölteni, találkozni egy buddhista mesterrel, aki szerint a Gyerek a jövő
szerzetese. Áhítattal hallgattuk a szertartást, mantrákat Az imadobok rezgése
mindkettőnket megbabonázott, mintha a szívünkig hatolt volna. Az utunkba kerülő
összes imamalmot megpörgette – és volt egy pár, higgyétek el -, azzal a
határozott céllal, hogy minden kívánsága az égbe szálljon, és teljesüljön. És
igen, Nepál a Föld azon helye, ahol a kívánságok lépten-nyomon teljesülnek,
hihetetlen erős pozitív energiák összpontosulnak ott, csak gondolni kell
valamire, elengedni a gondolatot, és nemsokára jön is a megoldás.
A Gyerek és
szülő kapcsolata új fokozatra kapcsol.
A Gyerek indulás előtt éppen a „nem” korszakát élte, de amint felszállt a
repülő, a sok új impulzus, élmény annyira lekötötte mindkettőnk figyelmét, hogy
megfeledkeztünk a mi kis „nem” játékunkról, és csak megéltük, átéltük a
pillanatokat.
Volt olyan is, hogy nem tudtuk, hol alszunk, hol
leszünk a következő napon, de mindig kialakult valahogy. Néha én vigasztaltam
őt, néha meg ő mondta, „Anya ne aggódj, majd kialakul”. Nepálba minden olyan „take it easy”.
A Gyerek
feszegeti a saját határait.
Lucklából gyalogtúrára indultunk az Everest alaptábor felé. Nem voltak
elvárásaim, nem tudtam milyen távot, mennyi időt tudunk gyalogolni. Hétvégeken szerettünk kirándulni a Budai hegyekbe, de ez kicsit más volt, 2900
méteres magasságban, ki-ki saját hátizsákját cipelve, amibe 3 napi cucc,
hálózsák. 3 napot gyalogoltunk, az első két nap csak szigorúan felfele. A
Gyerek meglepően jól bírta, büszkén előzött le mindenkit, unalmában
túrabotjával köveket gurítva, térképen mutogatva az útvonalat, mint
egy földrajz tanár. A menedékházba kedvencként viccelődött a helyi
serpákkal, billiárdba lealázva verte szét őket, cserébe a legfinomabb
falatokat kapta a vacsoráknál.
Másik alkalommal, mikor a repülőn légörvénybe
kerültünk, le-fel liftezett a gyomrunk, az első rémült pillanatokat
végeláthatatlan nevetés váltotta fel, olyan könny kicsorduló, abba nem hagyó,
feszültség feloldó, amit aztán a többi utasra is átragasztott.
A Gyerek
életre szóló élményt kap.
Egy olyan csomagot, amiből bármikor ki lehet rántani egy emléket, amit el
lehet mesélni, ne adj Isten, lehet vele dicsekedni az osztálytársak előtt,
olyan tapasztalatot, amire lehet hivatkozni, ha valami gond, nehézség merül
fel, „emlékszel, mikor…”, amiről fotókat lehet nézegetni és ahova vissza lehet
vágyni.
Hogy ez anyagilag nem volt-e megterhelő? A repülőjegy
valóban nem volt olcsó, de a szállás és az étkezés töredéke az itthoninak. Ez igényszint függő, mi helyiekkel étkeztünk, egyszerű szállásokon
aludtunk, nem utazási irodával, hanem saját szervezésben utaztunk. Kell
egyfajta nyitottság, lazább hozzáállás, cserébe olyan élményekben volt
részünk, olyan szeletét is láttuk a helyi kultúrának, amit egy szervezett úton
nem biztos, hogy megadatott volna. Nem beszélve arról, hogy Gyerekkel mások a
prioritások, nem lehet annyira kötött programot tartani. Jöhetnek váratlan
események, kisebb betegségek, vagy csak a gyerek fáradsága miatt egy-egy pihenőnap
beiktatása szükséges. Így érhető el az a középút, az az állapot, hogy mindenki
jól érezze magát. Nincsenek kényszerek, csak „úszunk az árral”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése