Kisgyerekkel Nepálba

Nagy szerelmem Nepál. Újra és újra próbáltam felfedezni ezerszínű arcát, újabb és újabb indokot keresve az utazásra, feszegetve komfortzónám határait, akár önkéntesként egy árvaházba, akár egy barátnős indiai csavargás levezetéseként.

Minden út során feltöltődtem, de valaki mindvégig hiányzott. A kisfiam. Sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne vele átélni a sok-sok élményt… Egy reggel bevillant, miért ne? Egy 9 éves kisgyerekkel Nepálba? Igazi kaland lenne… Aznap megvettem a repülőjegyeket, pár héttel később bepakoltuk a hátizsákokat, és felszálltunk…

Utólag kiderült, 2009-ben Nepál egy nagyon gyermekbarát ország. Alábbiakban néhány saját élmény, ami alátámasztja ezt a tényt.

A Gyerek nyelvet tanul. 

A hosszú repülőút során – kétszer hat órát repültünk, egy Arab Emirátusok-beli átszállással – az összes rajzfilmet és a Harry Potter összes részét végignézte angol nyelven. Nem unatkozott, nem nyűgösködött, sőt még csak nem is aludt – velem ellentétben, aki már a vacsora és egy pohár vörösbor után bevágtam a szunyát – hanem önállóan kezelte a repülő ülésébe beépített kamerát.

A - már előző utazásaim során megismert - árvaházi látogatásnál csodálkozva figyeltem, hogy a vele egykorú nepáli kisfiúkkal milyen könnyen megtalálták az összhangot. Nevetve mondogatták saját nyelvükön a szavakat, aztán kézzel – lábbal elmutogatták, mit is jelent, jó mókának tűnt.

 A Gyerek elefántot simogathat, sőt fürdethet.

Európán kívül őshonos állatokkal kerül kapcsolatba, amiket eddig csak a biológia könyvekben vagy állatkertbe látott. Három élménydús napot töltöttünk a Chitwan Nemzeti Parkba. Elefántháton ülve, a dzsungel mélyén rinocéroszokat, őzikéket, krokodilokat figyelhettünk meg, aztán a folyó egy nyugodtabb részén megfürdethettük az elefántokat, ami Gyereknek -felhőtlen nevetése alapján- a legnagyobb élmény volt az egész út során. Aztán sétáltunk a dzsungelbe, kisebb- nagyobb bogarak és csúszómászók után kutatva, nagy termesz hangyabolyokat megfigyelve, rizsföldek kis ösvényein egyensúlyozva, kerékpározva.

A Gyerek megpróbál a helyiek közé beépülni.

Az Ő szempontjából ez azt jelenti, hogy:

1. imádja a dal-bathot (a helyi étel, rizs, meg lencseszósz, meg zöldségek, meg csirkehús), azt enne reggel-délbe-este,

2. kézzel ehet, evőeszköz használata nélkül, és ezért nem szól rá senki, helyiek is így csinálják,

3. nem kell fürdeni 3 napig (túrázás során a menedékházakba nincs lehetőség csak mosdásra),

4. köpni is lehet az utcán, a helyi férfiak többsége is ezt csinálja.

A Gyerek különböző kultúrákat ismerhet meg. 

Lehetőségünk nyílt pár napot egy helyi kolostorba eltölteni, találkozni egy buddhista mesterrel, aki szerint a Gyerek a jövő szerzetese. Áhítattal hallgattuk a szertartást, mantrákat Az imadobok rezgése mindkettőnket megbabonázott, mintha a szívünkig hatolt volna. Az utunkba kerülő összes imamalmot megpörgette – és volt egy pár, higgyétek el -, azzal a határozott céllal, hogy minden kívánsága az égbe szálljon, és teljesüljön. És igen, Nepál a Föld azon helye, ahol a kívánságok lépten-nyomon teljesülnek, hihetetlen erős pozitív energiák összpontosulnak ott, csak gondolni kell valamire, elengedni a gondolatot, és nemsokára jön is a megoldás.

A Gyerek és szülő kapcsolata új fokozatra kapcsol. 

A Gyerek indulás előtt éppen a „nem” korszakát élte, de amint felszállt a repülő, a sok új impulzus, élmény annyira lekötötte mindkettőnk figyelmét, hogy megfeledkeztünk a mi kis „nem” játékunkról, és csak megéltük, átéltük a pillanatokat.

Volt olyan is, hogy nem tudtuk, hol alszunk, hol leszünk a következő napon, de mindig kialakult valahogy. Néha én vigasztaltam őt, néha meg ő mondta, „Anya ne aggódj, majd kialakul”. Nepálba minden olyan „take it easy”.

A Gyerek feszegeti a saját határait. 

Lucklából gyalogtúrára indultunk az Everest alaptábor felé. Nem voltak elvárásaim, nem tudtam milyen távot, mennyi időt tudunk gyalogolni. Hétvégeken szerettünk kirándulni a Budai hegyekbe, de ez kicsit más volt, 2900 méteres magasságban, ki-ki saját hátizsákját cipelve, amibe 3 napi cucc, hálózsák. 3 napot gyalogoltunk, az első két nap csak szigorúan felfele. A Gyerek meglepően jól bírta, büszkén előzött le mindenkit, unalmában túrabotjával köveket gurítva, térképen mutogatva az útvonalat, mint egy földrajz tanár. A menedékházba kedvencként viccelődött a helyi serpákkal, billiárdba lealázva verte szét őket, cserébe a legfinomabb falatokat kapta a vacsoráknál.

Másik alkalommal, mikor a repülőn légörvénybe kerültünk, le-fel liftezett a gyomrunk, az első rémült pillanatokat végeláthatatlan nevetés váltotta fel, olyan könny kicsorduló, abba nem hagyó, feszültség feloldó, amit aztán a többi utasra is átragasztott.

A Gyerek életre szóló élményt kap.

Egy olyan csomagot, amiből bármikor ki lehet rántani egy emléket, amit el lehet mesélni, ne adj Isten, lehet vele dicsekedni az osztálytársak előtt, olyan tapasztalatot, amire lehet hivatkozni, ha valami gond, nehézség merül fel, „emlékszel, mikor…”, amiről fotókat lehet nézegetni és ahova vissza lehet vágyni.

Hogy ez anyagilag nem volt-e megterhelő? A repülőjegy valóban nem volt olcsó, de a szállás és az étkezés töredéke az itthoninak. Ez igényszint függő, mi helyiekkel étkeztünk, egyszerű szállásokon aludtunk, nem utazási irodával, hanem saját szervezésben utaztunk. Kell egyfajta nyitottság, lazább hozzáállás, cserébe olyan élményekben volt részünk, olyan szeletét is láttuk a helyi kultúrának, amit egy szervezett úton nem biztos, hogy megadatott volna. Nem beszélve arról, hogy Gyerekkel mások a prioritások, nem lehet annyira kötött programot tartani. Jöhetnek váratlan események, kisebb betegségek, vagy csak a gyerek fáradsága miatt egy-egy pihenőnap beiktatása szükséges. Így érhető el az a középút, az az állapot, hogy mindenki jól érezze magát. Nincsenek kényszerek, csak „úszunk az árral”.

Kérdezhetitek, hogy miért kell olyan messze menni, hisz kis hazánkban is lehet felejthetetlen élményeket szerezni. Ez így is van, de nekem Nepál valami olyat adott, amit máshol nem tapasztaltam meg. A miénktől ennyire eltérő kultúrába bele csöppenni felért egy „kultúrsokkal”, ami kibillentett a komfortzónámból. Olyan mélységeket és magasságokat éltem meg, ami segített továbblépni egy akkori nehéz élethelyzeten, a válás utáni kilátástalanságon. Akkor azt gondoltam, ez a Gyereknek is egy nagy löket lehet. Hogy ez így volt-e, azt nem tudom, mindenesetre most felnőtt férfiként sok olyan gondolatot fogalmaz meg, sok olyan toleráns megnyilvánulása van, amit a Nepálban megélt tapasztalatokkal magyarázok.